1 // Otthon

Sziasztok! 

Mivel vasárnap van, meg is hoztam az első részt. Nagyon szépen köszönöm a négy feliratkozót (csupán egy hét alatt), és a visszajelzéseket a prológushoz, nagyon jól esett, illetve köszönöm Ariana D.-nek, hogy segít nekem a részeknél! 

Legyetek jók: Lucy T.

A tél már elmúlt, de lassan köszöntött be a tavasz. A hó mindig szép fehér, a napfényben csillogó volt, viszont idén a vértől vöröslött. Egy házban találtam menedéket valamelyik városkában. Az építmény tele volt készletekkel, de a tél végére már híján voltam a az ételnek, és a pisztolyomban sem maradt lőszer. Legalább a tartózkodás alatt eltudtam gondolkodni az elmúlt hónapokon. Miken mentem  keresztül, és majd miken fogok, hogyan éltem túl mindezt a szörnyűséget. Most ismét vándorlok, fosztogatok, ugyanis fel kell készülnöm a melegfrontra, amikor a kóborlók új erőre kapnak. Nem igazán lelkesedtem, hogy az étrendem újra mókusokból, rohadt gyümölcsökből fog állni, a vízhiányról meg ne is beszéljünk.

Az erdő fáin keresztül csak kevéske napfény szűrődött be, a fákon madarak csicseregtek. Ezeket a pillanatokat hiányolom az életemből, mert a házunk melletti erdőre emlékeztet. Mindig kimentünk játszani, és sokszor egész délutánokat voltunk ott. Bárcsak ott lett velem, hogy együtt nosztalgiázzunk és hogy segítsen nekem. Ezt az idillt, csak a szörnyek tudták megzavarni rekedtes morajlásukkal. A szívverésem gyorsulni kezdett, nem tudtam mit tegyek.
- A francba! -suttogtam. Most vagy elkezdek rohanni vagy álcázom magam, viszont utóbbira nincs elég időm, az előbbi meg butaság lenne. Zsákutcába kerültem, de végül a menekülést választottam. Elkezdtem lefele szaladni le a dombon. A gallyak recsegtek a lábam alatt, ezzel a lehető legrosszabb szituációt keltve. A hang irányába fordultak, és elkezdtem felém jönni. A szívverésem az egész testemet átrázta, a lábaim remegtek, ennek következtében szinte hason csúsztam le a lejtőről, ami az egyik legjobb vészkijárat volt. Mindeközben egy durranást hallottam, szerencsémre a többen a puska durranás irányába indultak, ezért csak kettő kóborló jött utánam. Vissza már nem mentem, hanem megvártam amíg lejöttek, és elintéztem őket. Hátukon csúszva érkeztek elém, előttem értelmetlenül kapálózva a földön. Egy nő meg egy férfi volt. Biztos együtt voltak, mint Ivan és én. Vajon hogy van? Biztos vagyok benne, hogy életben van, ő egy megfontolt fiú. Ráérősen belemélyítettem a fejükbe a késem, elkezdtem a hasuknál felboncolni őket, majd bekentem magam a belsőségeikkel. Ez a megoldás igazából nem a legkomfortosabb, viszont hatékony, mivel a szag és a hang alapján látnak a zombik. Elkezdtem az életmegmentő dombon felmenni. Motiválásként a lövést használtam, mivel csak ember lehetett. Talán többen vannak, egy egész menekülő tábor, akik befogadnak és elfeledtetik velem a szüleim és a bátyjám elvesztését is. Reménnyel a szívemben indultam meg, azzal a tudattal, ha felérek találhatok magamnak egy otthont. Az első pár lépésem gond nélkül ment addig, amíg nem kezdtem el visszafele csúszni, ezért reflexből megkapaszkodtam egy föld kupacban, de csodák csodájára rögtön szétesett.
Régen volt egy olyan osztálytársam aki magába beszélt, ezért állandóan csúfoltuk. Mivel ez bántó volt számára, az anyukája kiíratta az iskolából. Mostanra már megtanultam, hogy nem ítélkezem elhamarkodottan, mivel ez az életembe is kerülhet, de ezek az emberek hogyan fognak elsőre vélekedni rólam? Meg fog esni a szívük egy ilyen nyomorulton, mint én? Lihegve néztem meg, hogy mennyi út van felettem, örömömre a nagyját már megtettem. Egész végig a bátyjám szavai voltak az eszembe, azok amiket nekem tanított. "Maradj nyugodt, hogy át tudd gondolni amiket cselekedni fogsz, és csak ezután tedd az meg!" Ezt általában próbálom betartani, de nem mindig megy, mivel egy tizenhárom éves lánynak ez nehezebb, mint egy tizennyolc évesnek. Hirtelen beleléptem egy kóborló elveszett kezébe, így elkezdtem lefele csúszni.
- Basszus! - kapaszkodóért nyúlkálva próbáltam visszatenni a lábaimat egy biztos helyre. A kezemmel megkapaszkodtam egy fa gyökerében, és kíváncsiságból lenéztem. A kéz vérfoltokat hagyván maga után gurult le a lejtőn. Mire felértem egy egész kóborló hadsereg ment egy irányba. Egy kicsit kockázatosnak tűnt, de az egész életem csak veszély, szóval ez lenne a legkevesebb. Ismét egy lövést hallottam, de ez már nagyon hangos volt, a testem hideg rázta végig. Sose szerettem a pisztolyt, mert hangos volt, és utána órákig csengett a fülem, de néha nincsen más megoldás. Mint amikor a szüleinket kellett megölni, akkor csak csukott szemmel mertem meghúzni a ravaszt, próbáltam azt képzelni, hogy egy szörnyeteg, és végül megtettem. Az érzés még mindig kínoz, olyan, mintha csak az én hibám lenne, hogy mindenkim elveszett, a szüleimet megharapták, mert ostoba voltam, és benéztem egy kóborlóval teli szobába az egyik fosztogatás során. Próbáltak megvédeni minket, de nem sikerült nekik. Amikor a bátyjámat és engem támadtak meg, elmenekültem, mint egy gyáva féreg, erre őt elrabolják. De Ivan talán még él. Lehet, hogy talált egy jobb helyet, ahol biztonságban van, sőt reméltem ott van ahonnan a lövések jöttek. Talán ők voltak azok, akik elrabolták őt, ezért ha beengednek megölhetem őket. De a gyilkos lány nem én voltam, én a légynek se tudnék ártani, viszont azaz ember aki elrabolja a másik ételét sőt még a tulajdonost is elrabolja, nem lehet jó. Mérgemben a markomat összeszorítottam, annyira, hogy amikor ellazítottam a tenyerem, a körmöm nyoma lila foltot hagyott rajta.

Az erdő egyre ritkulni kezdett, és látni lehetett a nap fényét. Az aljnövényzetet vizsgáltam, hogy nőnek-e már a virágok, de nem volt egy szál se. Amikor felemeltem tekintetem a földről, egy kóborló hörgött mellettem. Hirtelen a szívverésem felgyorsult és levegőért kapkodtam, talán észrevett, ettől automatikusan a késemhez nyúltam. A szájszaga iszonyat büdös volt, talán rosszabb, mint a testük. Emlékszem, egyszer voltunk még kiskoromban a családommal egy farmon. Akkor azt hittem, hogy a disznónál nincs büdösebb, ezek mellett ők illatosak.
Leváltam az ösvényükről, és a saját utamat folytattam. A kezem mindig a késem markolatán pihent, arra az alkalomra várva, hogy megöljek egy kóborlót. Gyakran a legkisebb neszre előrántottam, akkor is, ha csak a szél simogatta a bokrok száraz ágait. Ez a bicska még a papám fegyver készletéből van, ahogy a pisztolyom is, sőt az egész családé onnan volt. 
Bukdácsolva járkáltam az avaron, ami alatt a föld sáros volt, és itt ott halottak is kilógtak alóla, amiken óvatosan kellett mennem, mert bármelyik elkaphatja a lábam és akkor nekem annyi. Lehet, hogy jobb is lett volna, ha nem élek. Nem kellett volna ezeket a szörnyűségeket megélnem, jobb helyen lehetnék, ahol mindenki boldog. A szüleimmel lehetnék, a papámmal, a barátaimmal.

Egy patak csorgását hallottam, boldogan víz irányába rohantam, és a palackomat megtöltöttem, aminek a felét bevedeltem. Hihetetlen jó érzés volt, már lassan 2 napja nem ittam egy cseppet se, amitől a szám repedezett volt. Amikor jobban megfigyeltem a helyet, egy hatalmas börtönt láttam, így hát lassan közelebb mentem, hogy megnézzem mi van a lánckerítés mögött. A kóborlók tömegestül csapódtak a lánchoz, szóval egy ember van itt vagy több. Lehet, hogy Ivan az. Megláttam egy negyven év körüli férfit, akinek a göndör haja nedves volt az izzadságtól. Lassú léptei közben a zombikat pásztázta, majd a tekintetünk összetalálkozott. Kék szemeivel végig mért, de nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hogy sajnál-e vagy gúnnyal nézett rám. Szemeimbe könnyek szöktek, amik miatt szinte nem is láttam a férfit, majd egy csepp kicsordult. Nem Ivan, de egy ember volt, aki segíthet. Remegő ajkakkal tátogtam neki: "Kérlek!" - majd patakokban kezdett el csorogni a könnyem. Ha beenged, végre lesz egy hely, amit úgy hívhatok, hogy otthon, elfeledhetek minden fájdalmat ami történt velem, és előröl kezdhetném az egészet.